péntek, július 11, 2014

Nagy Richárd posztumusz hadnagy halálának tizedik évfordulója

2014 júniusában volt tíz éve annak, hogy Nagy Richárd szakaszvezető egy IED támadást következtében meghalt. A katonák maguk között megemlékeztek katonatársuk haláláról, nyilván a tágabb nyilvánosság, közvélemény számára az évfordulónak nem volt hírértéke.

Nem tudom egyébként, hogy az egész HM/MH szervezet milyen módon, hogyan emlékezik meg halottairól(azokról, akik missziókban estek el, nem azokról, akik 1945-ig). Egyszer-egyszer emlegettem már itt a blogon az emlékezéskultúránk hiányát, hiányosságait. Szerintem ebben az esetben sem állunk túl jól. Hogy egy példát mondjak, májusban amikor az USA-ban voltam egy tanulmányúton, elvittek minket az FBI dallasi központjába. Az épület aulájában volt egy nagy számítógépes terminál, érintőképernyővel, amelyen ki volt rakva 192x óta az összes akcióban meghalt FBI ügynök fényképe (mindegyik FBI field officeban van ilyen állítólag). Valamelyiket megérintetted, és ott volt mögötte minden, ki volt, mit írtak róla, hogyan vesztette életét, milyen fegyverrel, ki volt a bűnöző stb. Quanticoban, az FBI akadémiáján minden évfolyam minden osztálya a képzés részeként választ magának egy halott FBI ügynököt, és annak feldolgozza az halálát, megismerkedik az életével, ha van még élő család, akkor meglátogatják stb. Ezt mesélték.

Tudom, hogy a példa sok mindenben sántít, mert pl ez nem egy hadsereg, de a lényeg, hogy a leendő FBI ügynökök a tankönyvi tanuláson túl, azzal hogy tanulnak korábbi társaikról egyrészt garantálják, hogy az emlékük nem halványul el, másrészt kialakul bennük valami amit magyarul talán testületi szellemnek neveznék. Abból a szempontból jó példa az FBI a MH tekintetében, hogy nincs sok halott FBi ügynök (ezért lenne rossz példa az USA hadserege, mert ott a sok áldozat miatt teljesen más jellegű az hallottak emlékének ápolása).

Mire akarok kilyukadni? Hall/tanul ma Ludovikás diák Nagy Richárdról? Vagy a többi katonáról, akik végül az életüket adták (az angol különösen jó ezzel az ultimate sacrifice kifejezéssel), itt most mindegy, hogy milyen körülmények között. Mivel nem sok katona esett el 1989 óta, szerintem érdemes lenne így is ápolni az emléküket.  Hozzáteszem persze, hogy teljesen nyitott lennék megvitatni, hogy tényleg kell-e egy fiatal tisztjelöltnek ezeket az eseteket megismernie? (nem csak megismernie valami mese vagy anekdotadélután keretében - ez a lényeg - hanem internalizálnia, feldolgozni minden részletében, kontextusával) Biztos lennének ellenérvek, de mivel nem vagyok tiszt, vagy katona, egy sem jut eszembe.

Ha mégis valakinek eszébe jutna bevezetni egy ilyen ötletet, akkor már jönne egy másik probléma, hogy mi szabad elmondani ezeknek a katonákról, a halálukról, vagy a kontextusról. Mindenki hősi halált halt, de voltak akik esetleg önhibájukból, voltak akik a felszerelés hibájából, voltak akik mellől csak a katonaszerencse pártolt el. Ahhoz, hogy a fiatal ludovikások őszinte képet kapjanak ezekről a katonákról, őszintén kellene beszélni (legalább zárt körben)a problémákról, kihívásokról is, amelyben működniük kellett. Na ez nem nagyon megy, főleg nem leírva. Szóval tényleg nem tudom, lenne-e ilyennek értelme, de mivel a kulturált (szakmai) vita intézménye is nagyjából hiányzik Honvédségből (nem akarok igazságtalan lenni, ez nagyrészt a magyar társadalomból hiányzik, beleértve minden hierarchikus szervezetet, nem csak az MH/HM-et), ezért max. magánbeszélgetéseken tudnék új pro és kontra érveket gyűjteni ehhez.

A társadalmi megemlékezés más tészta, ez lehetetlen, hiszen a katonaság megítélése ezer sebből vérzik. El tudnánk képzelni, hogy a zagyvarékási általános iskolát Nagy Richárdról nevezzék el? (ha még nem nevezték el Petőfiről vagy Kossuthtól?). Nem tudjuk elképzelni. De miért is?

Na jó itt befejezem, mert lassan már csak kérdéseim vannak nekem is. Azért akartam írni ezt a posztot, hogy felrakjam azt a jegyzőkönyvet, amely Nagy Richárd halála után készült, még aznap este. Akkor bukkantak rá, amikor az iraki szállítózászlóalj "történetét" próbáltam összerakni. Idézőjelben van a története, mert csak olyan 20-30 oldalt tudtam talán írni belőle. A hivatalos dokumentumok nagy része megsemmisült. Megsemmisítette a HM/MH. Megsemmisítették valakik akik azzal voltak megbízva, hogy a normális, jogszabályoknak megfelelő selejtezési eljárás (nem tudom ez-e a neve) során eldöntsék, hogy a milyen dokumentumokat kell megőrizni a misszióból és milyeneket nem.

Ezek a valakik (nem tudom kicsodák, nem volt ott a nevük), akikre most nagyon pipa vagyok, szinte csak olyan dokumentumokat tartottak fontosnak megőrizni az utókor számára, amelyek semmit mondóak a szállítózászlóalj története szempontjából, annyit tartalmaznak, hogy a hillai táborban a 300 fős kontingens tagjai melyik nap, mit fognak csinálni, ki lesz őrségben, ki a kapunál, ki műveleti szobában stb. (Az  ún. napi élet szabályozó parancs, vagy valami hasonló neve van, ha ezt mond valakinek valamit). Harcérintkezésekről semmi, statisztikák a támadásokról egy darab, futásteljesítmény, hadrafoghatóság semmi. Mindent megsemmisítettek.

Szóval a rekonstruáláshoz maradt az, hogy megkerestem tiszteket, akik ott voltak és talán megőriztek a dokumentumokból valamit. És ezekből az töredékekből próbáltam valamit hályogkovácsolni. Hamarosan megjelenik egy könyv a Zrinyi kiadónál Homokvihar Bagdadban címmel, abban lesz benne ez az rész is, meg a NATO kiképző misszió is (benne a bercsényisek kétszer hathavi melójával)

Ezek között a privát-archív anyagok között volt a Nagy Richárd haláláról készült jegyzőkönyv. Nincs rajta, hogy titkos. De mivel a HM leselejtezte a dokumentációt, nem is lehetett az, mert akkor nem lett volna szabad leselejtezni (amennyire értem ezeket a szabályokat). Ezeket csak a magam megnyugtatására írom.

Na jó, most már nem másolom be, a jegyzőkönyvet, mert így is túl hosszú lett a poszt, majd a következőben. Semmi meglepetés nem lesz benne, amennyire értem ugyanaz, mint ami a híradásokban is megjelent, csak sokkal részletesebben. De persze, majd a szakértő kommentelők talán észrevesznek benne dolgokat, amiket én nem.

4 megjegyzés:

Névtelen írta...

Néhány kérdésedre talán válaszolhatok- nyilván szubjektív lesz.
A halottainkról szóló megemlékezésnek nincs igazán intézményesült, ceremoniális formája. De ennél szerintem sokkal megfelelőbb módot találtak azok, akik emlékművet állítottak fel a Zrínyi-parkban. A "Pax" felirat alatt olvashatja az arra elsétáló az összes magyar katona nevét, akik békeműveletek során vesztették életüket. Bár az emlékműhöz nem kötődnek olyan tradíciók, mint Szolnokon ((a helyőrség, ami nem éppen az alakiasság fellegvára, de a katonák sohasem mulasztják el, hogy tiszteletet adjanak elesett bajtársaiknak)), de még a frissen bevonult (felvett) tisztjelölteket is elgondolkodtatja: itt nem a CoD egyik pályája várja őket, azért tanulják a szakmát, hogy embereket vezessenek műveleti területen- és haza hozzák őket.

Névtelen írta...

Ami a tapasztalatfeldolgozást illeti: a "lessons learned" egy olyan műfaj, ami még gyermekcipőben jár nálunk, mindazonáltal informális módon nagyon is létezik. És az informális (szóbeli) átadása e tapasztalatoknak ezerszer többet ér, mint akármilyen írásos verzió, szabályzat.

Névtelen írta...

A hősi hallottak emlékének ápolására valóban szükség van. Egyrészt mindenkit emlékeztet, hogy "ez is benne van a pakliban". Sajnos nagyon sok katona úgy gondolja, hogy elegendő az irodájában ülve szolgálni a hazát. Másrészt tényleg csak akkor van értelme foglalkozni a dologgal, ha a "hősi halál" pontos okai is ismertek. Ezekből nem hogy lehet, de tanulni kell!!! A civil társadalom sajnos tényleg érdektelen a témában. Ez valahol a tárca mindenkori vezetésének is a hibája.

Névtelen írta...

Bár a bejegyzés egy konkrét évforduló kapcsán jött létre mégis érinti a teljes emlékőrzés témáját is. Sajnos a MH vezetése - valamilyen régi berögződés okán - fél kiállni a társadalom elé ezen ügyek kapcsán, de mindenképp meg kell védenem egy új, felnövekvő generációt a Honvédség keretein belül akik már teljesen más mentalitással állnak a dologhoz. Ezek a főtisztek,tisztek, altisztek akik saját maguk is beosztott parancsnokokként szolgáltak Irakban vagy Afganisztánban mindenféle alulról indított kezdeményezés révén ápolja újdonsült hagyományait, szokásait. Nagyszerű példákat sorolhatnék erre és nem csak Szolnokról de akár az 5-ös Bocskaitól is.
A tapasztalatfeldolgozás fontos és belső igény is van rá a fiatal katona generációk részéről - az a katona aki épp Afganisztánba készül feladatra joggal szeretné tudni, mire számíthat odakint, milyen ellenséges akciók veszélyeztethetik a feladatvégrehajtást és hogy ezeket az ő előtte kint átélők, hogyan kezelték le mi volt jó és mi a kerülendő.
A probléma, hogy a MH egy bizonyos rétege valamiért fél ezen témák nyílt feldolgozásától, mintha attól tartanának, hogy ha valami hiányosságra fény derülne az az ő hibájuk lenne, pedig pont ezzel a hozzáállással ártanak a legtöbbet szerintem.
Sajnos sokszor az esemény bekövetkeztekor kint szolgáló állomány sem kap korrekt tájékoztatást a történtekről elkerülve, hogy nehogy hazajusson az információ. Úgy gondolom ennek a megváltozásához még nagyon sok idő kell.