hétfő, április 27, 2015

Átkelés Chungaránál - Tóásó Előd kimenekítésének egyik mellékszála

A tegnapi nap egyik érdekes híre volt, hogy a Baptista Szeretetszolgálat "kimenekítette" Tóásó Elődöt Bolíviából. Mielőtt is felvetném magam és mások gondolatait a kimenekítésről, szeretném leszögezni (ez olyan hivatalosan hangzik), hogy nem Tóásó, és Mario Tadic kimenekítésével van gondom, ennek tökre örülök, becsülöm Lukács Csaba Magyar Nemzet újságíró/baptista munkatárs évek óta tartók, és kitartó figyelmét és segítőkészségét.

Itt most arról írnék, hogy mi jön át ebből a hírből, miért kell egy segélyezéssel, humanitárius segélyekkel foglalkozó szervezetnek "akciót" indítania, "konspiratív" módon egy "kimenekítésre" (idézetek az origo cikkből) Még a Külügyminisztérium is megjelent a hírben, mint "technikai segítséget" nyújtó fél, bármit jelentsen ez. Szerintem, az  hogy a külügy még nem reagált semmit az ügyben még (kormany.hu-n éjjel 22.51 kor nincs semmi), hogy vagy nem tudták hogy segítenek, vagy érdemi szerepük nem volt az ügyben. Holnap, vasárnap talán kiderül.

Őszintén szólva nem tudom, mit hogyan értsek ebből a történetből. A Lemil blogon - profiljuknak megfelelően - abból indultak ki, hogy itt most ez akár egy titkosszolgálati akció lehetett, mert a tálalás olyan. Az ő konklúziójuk hasonlít az enyémhez (és ennek örülök) Mégegyszer pontosítok: nem a kimenekítés végrehajtását tartom elcseszettnek (a két ember kijutott, tehát végül is sikeres volt), hanem ezt az elképesztően erőltetett történetet, amit az arcunkba vágtak. 

Ugyanakkor az is eszembe jut, ami 2011-ben történt Líbiában, amikor a TEK kimenekítette (vagy "kimenekítette") a magyar és EU-s állampolgárok egy részét Tripoliból. Írtam róla annak idején egy tanulmányt, (amit nyilván kb ötvenketten olvashattak, mert már a címe is unalmas volt, a szöveg meg nagyon szakszerű és hosszú) és amiben azt is írtam hogy (most 10 perc szünet, meg kell nézzem, fent van e még a neten): megtaláltam, sok érdekeset írta, de ami ide tartozik, az nem érdemes idézésre. Itt van fent: Magyar evakuáció Líbiában az EU polgári védelmi mechanizmusának részeként

Szóval azt írtam, hogy a baptisták rajta voltak a különgépen, ami akkor senkinek nem szúrt szemet - legalábbis annyira, hogy írjanak róla.

Ok, ezen majd elvitatkozunk erre arra, de ez a poszt valami olyan dologról akar szólni, ami tény (szemben a sok találgatással), amelyet személyesen megtapasztaltam, és amelynek köze van a Tóásó Előd meneküléséhez. Ez pedig a Chungara határátkelőhely.

2010-ben jártam ezen a vidéken, a határátkelőhelyhez közel van a Chungara tó, 4517 méterrel a tengeszint felett igazi kihívás minden 0-100 méter tengerszint körüli magasságokhoz szokott embernek, turistának, utazónak. Mi Aricából fizettünk be egy egynapos kirándulásra, és kiütött minket teljesen. Én gyakorlatilag az első órák után csak szenvedtem a buszban (bár utólag rájöttem, hogy lázas is voltam), utitársam jobban bírta egészen a tóig, de ő is furcsa érzésekről számolt be utólag. A poszt hátralevő része, az akkori rövid naplót idézi vissza és a képeket, mert fantasztikus volt a hely.

Így utólag visszanézve a képeket egészen megszépülnek az emlékek, de azért azt tudni kell, hogy ezeket mind a rosszulléttől már-már öntudatlan állapotban készítettem.
A túravezetők mindenféle taktikákkal igyekeztek enyhíteni az utasok oxigénhiányból adódó bajait. Az első fokozat a kokaleveles tea volt:


Ez állítólag jó a nyomáskülönbségre, de természetesen senkin sem segített.
A második fokozat a citrom harapása, a harmadik pedig valamilyen ismeretlen vegyszer szagolgatása volt. Egyetlen néni volt, aki igénybe vette az utolsó fokozatot, az oxigénpalackot. De hatott rá a dolog, mert az ebédnél (még mindig 3500 méteren) már derűsen falatozott.
A táj fölfelé menet folyamatosan változott. Aricából, a sivatagból indultunk:


Ez itt a híres kandeláberkaktusz, ami csak 2800 méterig él meg. Évente egy centit nő, úgyhogy a chileiek inkább nem is engedik a közelébe a turistákat:


Aztán a táj már kicsit élettel telibb lett, olyan tőzeges vagy milyen, mindenhol ugrándozó "kamelita" csapatokkal. A kamelitáknak négy fajtája van: a láma, a guanaco, a vicuna és az alpaka. Ezen állatfajok megkülönböztetésében még kezdők vagyunk, de a Peru-Bolívia útvonalon várhatóan nagyon belejövünk majd.
Itt éppen egy gyerekvicuna szökell:

Egy helyen megálltunk "lámákat nézni". Hamar kiderült, hogy a lámákat a Népi Nénik turistacsapdának használják, ezzekkel az állatokkal csalogatják ide az óvatlan utazókat.
Én Loli vagyok, a láma, a turisták mind hülyék, én csak a kekszükre utazom:


A népművészeti termékek bódéja mögé beosonva végre kettesben maradtam ezekkel az állatokkal.
Ez itt ismét Loli:


Ennek nem tudom a nevét, de modellt állt nekem a vulkán előtt:


Aztán odajött az egyik népi néni, szólt a lámáinak, hogy menjenek vissza, mert így nem jönnek a turisták. Én hülye megkértem, hogy hadd fényképezzem le, mondta, hogy fizessek érte, mondtam OK.


Miután elkészült a kép gondoltam adok 200-at, elvégre a láma nem kért pénzt, pedig az sokkal különlegesebb számomra, de a népi néni ennél többet akart. Mondtam hogy ok, adok egy ezrest, adjon vissza a kétezresemből. Erre odajött egy másik népi néni is, azzal, hogy ők bizony nem adnak vissza, mert ma este "csirkécskét" akarnak enni. Elég félelmetes volt két láma, egy kutya és két néni fogságában. Erre gyorsan elvettem a nénitől a 2000-est, odaadtam neki fémpénzben egy ezrest és elrohantam. Nem azért, szívesen hozzájárulok én a csirkécskéjükhöz, de ezek a nénik elég agresszívak voltak.

Aztán végre odaértünk a Chungara tóhoz, itt tettem meg hősiesen azt a 150 métert bódult állapotban.




Ha ezt valami hegymászó olvassa, biztos röhög rajtam, de ebben a magashegyi betegségben az a szörnyű, hogy nem csak a testet, hanem az agyat is letompítja. A tónál megkérdezte tőlem az egyik chilei utitársunk, hogy hol voltunk már eddig Chilében. Emlékszem, annyi jutott eszembe, hogy Argentinából jöttünk, és hogy Santiago Chile fővárosa. De hogy hol is voltunk eddig, azt egyszerűen nem tudtam felidézni.
De mire leértünk Aricába este 10 felé már kutya bajom sem volt, milyen csodálatosan rugalmas is az emberi szervezet.

Egyébként tényleg fantasztikus volt az élővilág, már amire emlékszem belőle. Csináltunk néhány tényleg pazar képet, a levegő meg valahogy tényleg krisztálytiszta, harapható volt. Maga a kirándulás egyébként a szokásos lehúzós (ha hagyod) parasztvakítós volt, ahol a turistabusz megállóira a népi néniktől kezdve az összes árus, állatdiomár és vendéglős rá volt szervezve.  Itt még van néhány kép:







Végül az utolsó kép. Nem tudom, átjön-e hogy inkább csak vonszoltam porhüvelyemet és legszívesebbe visszaülnék a buszra aludni.



Disclaimer: A poszt szerzője korábban kapcsolatban állt a Baptista Szeretetszolgálattal. 2006 novemberében egy tapasztalat szerző út keretében segítette a szervezetet, hogy megfelelő információkat és kapcsolatrendszert tudjanak kialakítani a magyar Tartományi Újjáépítési Csoport tevékenységéhez kapcsolódó, egészségügyi projektek kialakításában.

























Nincsenek megjegyzések: